|
 City: Budapest  Instruments: flute |
|
Blog
Talán soha annyi kalandom nem volt hangfelvétellel, mint Ransom Wilson Les Six (1990) című anyagával. Már az is érdekes ahogy hozzá jutotta. Valamikor a kilencvenes évek elején Bodoky Gergely hozta Németországból, vagy New Yorkból - már nem emlékszem. De a lényeg, hogy egy kiárusításon több audió kazettához is hozzá jutott, nagyon olcsón, de az is lehet, hogy ingyen. A kazettákat megosztotta vele, és lemásoltuk egymásnak ( többek között így került hozzám Galway és Debost Telemann duószonáta kazettája is, ami abszolút kuriózum). Köztük volt a Ransom Wilson kazetta is, a Les Six. A francia Hatok-ról va szó, ugye álmunkban is tudjuk ki ők? Francis Poulenc (1899-1963)
Csak a rend kedvéért: Tailleferre a kép bal alsó sarkában látható, a központi nőalak Marcelle Meyer zongoraművésznő. A Les Six típusú lemez egyébként igen kedvelt a fuvolások körében, noha nálunk soha sem készült hasonló anyag - legalábbis nem tudom, hogy a Hungaroton-nál készült-e valaha ilyesmi. A fuvolások alapvetően ugyan úgy közelítik meg ezt a tematikát, már csak azért is,mert vannak megkerülhetetlen darabok, és vannak szerző, akik viszont elég böjtösen mérték a fuvolamuzsikát. Poulenc szonátája és Milhaud szonatinája minden felvételen szerepel, csak úgy mint Louis Durey Szonatinája op.25 (1925) erről a szerzőről mindjárt egy kicsit bővebben is szó lesz. Ez a három mű megkerülhetetlennek látszik, már csak azért is mert Durey nem írt ezen kívül mást (ha eltekintünk a Deux Dialogues-tól). Auric és Honegger esetében már egy kicsit több a mozgáslehetőség, míg Tailleferre fuvolaszempontból kakukktojás, ugyan is ő szinte semmit sem írt fuvolára. Mr. Wilson ezt úgy oldja meg, hogy a hegedűszonátát írta át, amelynek utolsó tételében igen meggyőzően ad virtuóz megoldásokat, noha maga a mű, érzésem szerint minőségileg elmarad a többi kompozíció kvalitásai mögött.
Egészében véve az anyag akkor számomra nagyon különleges volt, és a fuvolázás is nagyon tetszett. Rengeteg ötletet vettem erről a kazettáról, mondhatom, hogy évtizedekig ebből éltem. Itt halottam első alkalommal a Milhaud Szonatinát, aminek később a kottáját is megtaláltam a miskolci zeneműkönyvtárban. Ennek hatására diplomán és a rádióban is játszottam ezt a művet. És itt hallottam elsőként Honegger Románc című igen rövid , de nagyon szép darabját. Kottájához csak jóval később jutottam hozzá. Ugyan így jártam Poulenc Ivon Printemps-nek ajánlott Les chemins d’lamour című dalával, amelyet Mr.Wilson fuvolára adaptált. Ehhez is csak a közelmúltban tudtam hozzá jutni és többször is játszotta. Visszatértve Milhaud-ra van még néhány tétel a felvételsorozatban, amely a Saudades do Brazil zongoradarabsorozatból vett a fuvolművész, és alighanem saját átirata. A átírás megoldása egyébként megegyezik Claude Levy hegedű-zongora verziójával, ezt a kottát megtaláltam nálunk valamelyik kottatárban, és át is írtam belőle tételeket, amelyeket a rádióban is játszottam. ( Egyébként a zongoradarab sorozat két kötetes, és idővel az eredetit is megvettem, hogy lássam az elsődleges forrást ). De, jaj mit tettem!? Én szerencsétlen kölcsön adtam a kazettát (az “eredeti” másolatot, az egyetlent) valakinek, aki aztán persze, naná, hogy nem adta vissza és bottal üthettem a nyomát. Tudom ki az, de nem írom ide a nevét… Persze akkor megfogadtam, hogy soha többet kölcsönbe semmit… Fordulat tavaly ősszel történt az ügyben, amikor is megtaláltam leölthető formában a neten ezt a lemezt. Mondhatom nagy volt az örömöm, és meg is vettem az anyagot. Ebből a több, mint 20 éven átívelő történetből persze sokat profitáltam, azon kívül is, hogy azóta nem adok kölcsön semmit. Ami Ransom Wilson-t illeti kitűnő fuvolás. Nem csak amerikában, de Rampal-nál is tanult, stílusa - számomra legalábbis - nem teljesen amerikai, ezért bátran ajánlom azoknak, akik ismerkednének az észak-amerikai hangütéssel, de idegenkednek tőle. Formálása biztos, izléses, technikája pazar, hangja kissé sötét, (ez a hangszín abban az időben kifejezetten divat volt ). Rampal egyébként közös lemezt is készített Mr. Wilson-al. A fuvolás aktív karmester is, és ő találta meg nemrégiben Poulenc szólódarabját, az igen rövid, Berc de la Ruin-t, amelyet már bemutattam korábban. Mr. Wilson a Powell cég művésze, ő játszik a cég jubileumi cd-jén szintén francia repertoár darabokat. Kitűnő lemez ez is, de sajnos ezzel a felvétellel itt és most nem foglalkozunk.
Louis Durey (1888 – 1979) Most pedig lássuk Durey-et, és ezzel kicsit a repertoár sorozatomra térek át. A kottát ennek a lemeznek a hatására rendeltem meg. Még nem játszottam a művet, de úgy általában is a fuvolások ritkán tűzik műsorra. Gondolom azért, mert bár a darab tipikusan francia fuvolazene, szerzője mégis erősen tartózkodik a virtuóz elemektől. Kissé rejtélyes, ködös hangvételével, - amelyet a szerző aszimmetrikus ütemek használatával ér el - teljesen más hangulatot képvisel, mint általában ennek a korszaknak a repertoárja. Sokkal több benne a hangi elvárás, mint a technikai elem. A mű egészében véve egy magabiztos, ugyan akkor öntörtvényű zeneszerzőt sejtet. Ezt Durey elég különleges életútja is igazolni látszik. Apja üzletember volt, a szerző pedig autodidakta, az 1914 L’Offrande Lyrique című műve az első francia dodekafon zene. Elsőként távozott a Hatok csoportjából, mert összekülönbözött Coucteau-val. Későbbiekben zenekritikát írt és újságírással foglalkozott, és egyre inkább szélsőséges politikai nézeteket vallott. Zenéje ennek nyomán kezdett elsekélyesedni, művészete politikai töltete miatt visszhangtalan maradt. A 60as, 70es években már Ho Chi Minh és Mao verseit zenésítette meg. Fuvolaszonatinája méltán egyik legjelentősebb műve. Itt hallgathatjuk meg - (nem Ransom Wilson előadásában). |
||
